Pejsli, szalontüdő – a megosztó kaja
• 2010. január 28.
A pejsli, szalontüdő, savanyú tüdő, nevezzük bármelyik nevén is, szélsőséges érzelmeket vált ki. A pacalhoz hasonlóan vagy nagyon szereti valaki, vagy a hallatán is világgá szalad.
Igazából érthetetlen számomra ez az ellenállás. Ha egyszer a disznó izomszöveteit (= hús) jó ízűen megesszük, más szöveteit miért kéne helyből elutasítanunk? Ráadásul ez egy újkeletű módi, hiszen Krúdy vagy az Ínyesmester idején még tisztességes kispolgári ételnek számított.
Sejtem én azért az egyik okát. Az iparszerű élelmiszergyártás és az igénytelen tömegétkeztetés elterjedése idején kapóra jött az olcsó alapanyagból készíthető fogás, aminek még volt presztízse. Gyorsan összecsaptak belőle valami ételnek kinézőt, aztán odalökték a dolgozóknak. Sokkal jobban a konzervet felbontók, vagy a fagyottat kiolvasztók se jártak. Így aztán eljutottunk oda, hogy vendéglős sem teszi étlapra, marad az otthoni nekirugaszkodás. Még az a szerencse, hogy a kész étel remekül fagyasztható, mert ez is egyike azon ételeinknek, amit nem lehet kis adagban megfőzni. Egyrészt mire megvesszük a hozzávalókat, 2 – 3 kg alapanyagnál tartunk, másrészt nem kevés munka van vele – ha jól akarjuk csinálni – annak se áll neki az ember bármikor.