(Kis)tücsök-zene

Kategória: Egyebek

Sose hittem volna, hogy egy hét szabadság alatt úgy össze tudjon torlódni az élet, hogy további hetek alatt is alig sikerül visszatérni a normalitáshoz. Annyi munkát öntöttek rám, annyi egyéb tennivaló gyűlt össze, hogy most is enyhe bűntudattal lopok időt a blogra, nehogy a végén Gabojsza átkönyveljen Csipkerózsikának.

A vasi, zalai pihenés kapcsán már említettem, hogy sikerült eljutnunk néhány remek étterembe. Ezekről tervezek írni a következőkben. Elsőnek a kötelező kűrként megfutott Kistücsök következik. Annyian, annyifélét írtak már erről a helyről, hogy a környéken járva kihagyhatatlan volt. Kár is lett volna kihagyni, még akkor is, ha a felfedezett helyek között volt olyan, amit nagyobb ígéretnek látok.

Kezdetnek a kezdet, a vendéglátás mai szokásai szerinti üdvözlőfalat, ami jelen esetben egy kis darabka kacsapástétom volt, szilvával és egy rukola levéllel, kis kosárka házi kenyér társaságában.

Teljesen korrekt pástétom falatot tálaltak, pontosan eltalált fűszerezéssel, és a kacsa összes fontos részével, hússal, májjal, kevés zsírjával. Egyetlen dolog volt, ami nem az ízlésem szerinti, a csak úgy, natúran odadobott salátalevél. Picit több törődést érdemelt volna az a zöld, legalább egy kis dresszinget, egy csepp olajat.

Párom céklakrém levest kért, amiről nem sikerült kitehető fényképet készítenem. Dicsérte, semmi kifogása nem volt, bár kevés olyan leves létezik, amit ne enne meg örömmel.

Magam préselt malacfejet kértem, ezúttal leves ehelyett az előételre szavazva.

A kép önmagáért beszél. Szép adag hajszálvékonyan szeletelt, saját aszpikjában préselt fejhús került a tányérra, háromféle hagymából, rukolával készült salátával, frissen darált borssal megszórva. Figyelemre méltó a fűszerezése. Régi szakácskönyveket böngészve találkozhatunk ezzel a paprikát mellőző , igen harmonikus fűszerezéssel. Bő évszázaddal ezelőtt a polgári konyhán még korántsem volt olyan általános a használata, mint manapság. Egyetlen fanyalgásom saját ízlésemen múlik. A porcos fülét még egy trendi vendéglőben sem eszem meg, így szépen összekupacolva ott maradt a tányér szélén. Tudom, hogy sokan szeretik, mégis kérdésesnek tartom, hogy egy ilyen megosztó kérdésben helyes-e a szakács ízlését tényként a vendég elé tenni?

Rozéra sütött kacsamellet kértem, ami nagyon megmutatja egy konyha képességeit. A képet már a minap megmutattam, de érdemes még egyszer megnézni.

Csak látszólag egyszerű a készítése, hiszen épp az egyszerű dolgok viselik el legkevésbé a hibázást. Nem is hibáztak. A húst valószínűleg sous-vide készítették elő, hogy rendeléskor csak a bőrét kelljen ropogósra sütni. Salotta-hagymás krumplipürét és hagymalekvárt adtak mellé. Utóbbi csak az étlap szerint volt lekvár, állaga sokkal inkább hasonlított egy édesebbre ízesített párolt káposztához. Hibátlan fűszerezéssel levett a lábamról, pedig nem vagyok a párolt káposzta nagy barátja.

Párom nyúldagadót kért kelkáposztás lencsével, és nem csalódott.

A nyúldagadó tulajdonképp egy tenyérnyi, vékony húslebernyeg a hasa aljáról. Érdemes megfigyelni az a kézműves aprólékosságot, ahogy ebből az elitnek nem számító részből valami igényes dolog születik. Három dagadót összegöngyöltek, majd egy negyedikbe burkolva lett belőle egy vastag szivarnyi omlós húsrúd. harapható puhaságúra párolt sárgarépa és a kelkáposztás, aprószemű lencse kísérte a tányéron.

Desszertre nem volt már hely a gyomrunkban, így itt hagytuk abba késői ebédünket, délután három táján értünk ugyanis Szemesre. Valami általános értékelést illik idefűznöm a végére. Arról más sokan írtak, hogy kiáltó ellentét van a megcélzott konyhai / kiszolgálási színvonal és a posztszocialista csárda környezet között. Érzésem szerint ennek vagy az épület tulajdonjoga körül keresendő az oka, vagy abban, hogy nem akarták a felújításért eladósodva kockáztatni a vállalkozás anyagi stabilitását. A kiszolgálás folyamatos, udvarias, de sterilen személytelen volt.

Egyetlen zavaró momentumba futottunk bele, amit sehogy se tudok megmagyarázni. Ahogy írtam, elég későn, már a délutáni holtidőben érkeztünk meg. Mintegy 15 asztal lehet a teremben, aminek talán a negyedénél ültek. Napsütéses októberben kinéztünk egy olyan boxot, ahova besütött a nap. Leültünk, és nem vettük észre, hogy a teljes teríték mellett van még két üres pohár is az asztalon. Hamar ott termett egy pincér átirányítva minket egy másik asztalhoz, mondván az ott ülők épp csak a mosdóba mentek ki. Az ott töltött közel másfél óra alatt ezt egy másik társasággal is megtették, az asztal “gazdáinak” viszont nyomát se láttuk. Maradjunk annyiban, hogy furcsa eljárás ilyen módon fenntartani egy asztalt a fontosnak tartottak számára. Vendéglőkben nem ismeretlen dolog a foglalt tábla és az legalább egyértelmű jelzés.

Az ételekre csak azt mondhatom, hogy amit adtak, hibátlan volt. Korrekt kiszolgálásban is részesültünk, az egész mégse adott olyan élményt, hogy ide feltétlenül vissza akarnánk térni. Sok legalább ilyen színvonalú étteremre lenne szükség az országban, már csak azért is, hogy ne lehessen egy ilyen korántsem komplett menüsorért ötszámjegyű összeget számlázni. Végül is csak a konyha teljesítménye volt hibátlannak tekinthető, a többi azonban nem tette lehetővé, hogy katartikus élménnyé váljon.

 




  • - x -

  • HAVONTA!

    Töltse le, ingyenes!!

  • Beszélgetés

  • Eddigi látogatók

    Ha ez látszik, már megint sztrájkol a számláló :-(
  • Fontos