Jó kaja

Minap a neten járva  – naná, hogy recepteket olvasgattam – találkoztam egy hozzávalóval, aminek még a nevét se hallottam eddig. Ez volt a gomasio.

Kíváncsiságom természetesen nem hagyta, hogy anélkül menjek tovább, hogy rákerestem volna, mi fán is terem. Kiderült, hogy az ázsiai konyhákon régóta használt, szezámos ízesítésű fűszersóról van szó. Az is kiderült, hogy nem boszorkányság a házi elkészítése sem. Annak nem kellett kiderülnie, hogy a pirított szezámmag íze, illata ellenállhatatlan, annyira már régen ismerem magam. Mindezek után nem volt kétséges, hogy igen hamar rá fogom szánni azt a 10 percet, ami kell hozzá.

Van egy teflonos, rozsdamentes serpenyőm, aminek már megkopott annyira a bevonata, hogy főzésre nem használható. Nyugdíjas napjait magok szárazon történő pirításával tölti, így most is azt vettem elő. A szezámmagos üveg alján árválkodott egy ujjnyi maradék, így ebből a 2 – 3 dkg magból készült, és legalább feltölthettem az üveget, és egyel kevesebb dolog van zacskóban a kamrában. Ez a kezdődő molyszezonra való tekintettel fontos. Közepes lángon, folyamatosan kevergetve, rázogatva szép pirosra pirítottam. Dobtam mellé egy kanál sót és hagytam hűlni.

Amíg hüledezett, megkerestem ugyancsak muzeális fűszerdarálómat. Tisztelettel bánok vele, mert eredetileg ugyan kávédarálónak készült, de ma már csak fűszerekhez használom. Illik is öreganyámnak szólítani, elvégre amit 1964-ben gyártottak, és még mindig munkaképes, megérdemli a megbecsülést. A sóval együtt beleszórtam a pirított magokat és simára daráltam.

Egész fantasztikusan illatos és ízes. Nagyon jól el tudom képzelni salátákon, de nagyon sokféle meleg ételen is, sőt akár egy vajas / zsíros kenyéren is.