Jó kaja

Sok érdekesség van egy ilyen régi, kézírásos receptes-füzetben. Kipróbálandó receptek mellett olyan is akad, mint ez, amit manapság nem kell elkészítenünk, csak elgondolkodnunk rajta.

Manapság természetes módon próbálunk meg minőségi, a régióban termett, a szezonnak megfelelő alapanyagokból főzni, kerülni az ipari anyagokat, finomított cukrot, és még hosszasan sorolhatnám. Ne feledjük el, hogy ez nem volt mindig így, nem volt mindenki számára természetes (sajnos ma sem az, de más okból). Ma a finomsága és egészségesebb volta miatt kedveljük a mézet, volt időszak, amikor a répacukor, nádcukor nem volt elérhető, így a kincsként becsült méz volt az egyetlen elérhető édesítőszer. Volt azonban olyan időszak is, amikor épp a méz volt elérhetetlen. Ilyenkor természetesen megpróbálták helyettesíteni, házi praktikákkal kiváltani. A recept egyszerűségéből az is látszik, hogy nagyon nehéz dolga a mézhamisítóknak sem volt, és ma sincs, hacsak bele nem futnak valami komolyabb laboratóriumi ellenőrzésbe. Ezért fontos a bizalmon, ismeretségen alapuló beszerzés lehetősége, egy olyan méhész, akiről tudhatjuk, hogy nem csap be.

Lássuk hát a régi receptet.

A tűzhelyen egy lábosban forraljunk vizet. Egy befőttesüvegbe töltsünk egy kiló kristálycukrot, öntsünk rá egy csésze erős hársfateát – más virágok forrázata is mehet bele – és állítsuk a forró vízbe. Töltsünk az üvegbe egy evőkanálnyi, 10 %-os sósavat. Fakanállal kevergessük, amíg méz jellegűvé és sűrűségűvé válik. Ugyanúgy használhatjuk, mint a mézet és ugyanúgy ikrásodni is fog idővel.

A sósavtól nem kell megijedni, ilyen mennyiségben nem méreg az, a gyomorsavunkban ennél töményebben található. Vegyészek pontosan el tudnák mesélni nekünk a lezajló folyamatot, az invertcukor létrejöttét, mert itt erről van szó.

Ki számára, mi a tanulsága egy ilyen receptnek?