Jó kaja

Közeledik a szilvaszezon, hamarosan szeddmagad is lesz belőle. Ne nyissunk vitát arról, hogy a legjobb hasznosítása a pálinka avagy a lekvár, most az utóbbival foglalkozzunk. Azt a legtöbben kapásból rávágjuk, hogy a szilvalekvár szilvából és hosszú idejű keverésből készül. Ez így is volt, amíg komoly családi eseménynek számított, ami jó alkalom volt az összegyülekezésre is.

Ez a recept arról szól, hogy lehet a keverést kispórolni belőle. Azt is megoldották már, hogy a szilvát is kihagyják, de jóérzésű konyhás elkerüli az ilyen üvegeket a boltban.

Először is szerezzünk be egy nagy kosár szilvát, és itt mindjárt beleütközünk az első problémákba. Piaci árusok között szinte monopóliumra tettek szert a hatalmas szilvák (olaszkék és társai). Az a jellemzőjük, hogy fényképezésre jobbak, mint fogyasztásra. Lekvárhoz meg végképp kerüljük, mert nagyon vastag a héjuk (soha nem fő szét), kemény a húsuk (leszakad a kezünk, mire kimagozzuk) és nem elég édesek. Lehetőleg nem túl nagy, puha húsú, magbaváló gyümölcsöt keressünk, nagyon érettet. A legjobb az illatos, muskotályszilva, amikor a szára felőli végén kezd ráncosodni.

Mossuk meg, csöpögtessük le, magozzuk ki, közben persze dobjuk le a rothadásnak indult vagy albérlőt tartó szemeket.  Vegyük elő legnagyobb edényünket, az igazi a jó vastag fenekű, rozsdamentes fazék. Töltsünk az aljába 1 deci, legfeljebb 10 %-os ecetet, majd töltsük bele a szilvát. Ha villanytűzhelyünk van, akkor állítsuk be úgy, ahogy a húslevest főzzük, vagyis épp 100 fok alá, ahol csak gyöngyözik. Ha gáztűzhelyen csináljuk, akkor kerítsük elő a legvastagabb (esetleg öntöttvas) lángelosztót, és azt is tegyük a fazék alá, mielőtt takarékon meggyújtanánk. Egyelőre fedjük le az edényünket, a fakanalakat meg tegyük el a kezünk ügyéből, nehogy kavargatni kezdjük.

Innentől már csak türelem kell hozzá, de az sok. Célszerű reggel odatenni, mondjuk szombaton, hogy időnként rá tudjunk nézni. Először az egész meg kell melegedjen, hogy a szilva összeessen. Eddig kell ugyanis rajta hagyni a fedőt, amire csak azért volt szükség, hogy hamarabb elérje ezt az állapotot. Ilyenkor meglehetősen híg, vöröses színű leves úszik a fazékban, amiről el se hisszük, hogy valaha is lesz belőle valami ehető. Úgy szabályozzuk be a tűzhelyünket, hogy épp csak egy-egy buborék jöjjön föl. Ezzel tulajdonképp az érdemi tevékenységünk be is fejeződött. Sok óra múlva megérezzük a jellegzetes szilvalekvár szagot. Ezt a hosszú főzési idő alatt oxidálódó gyümölcstől, karamellizálódó cukortól kapja. Addig főzzük, amíg kellően sűrűnek érezzük, és egyre nagyobbak, a nehezen kipukkadó buborékok. Forrón hígabb, mint amikor kihűl, ne várjuk meg tehát, amíg nehezen kenhető sűrűségű lesz, mert a végén mégiscsak sikerül leégetnünk. Amikor már úgy érezzük, hogy nincs sok főzés hátra, egy kanálnyit kenjünk szét egy tányéron, hogy hamar kihűljön, aztán összes jólneveltségünket félretéve, nyaljuk le. Ez az a pillanat, amikor még korrigálhatunk, ha a szilva nem volt elég édes, vagy aromás. Jó esetben nem kell bele se cukor, se fűszer, de ha szükségét érezzük, tehetünk bele cukrot, fahéjat, szegfűszeget. Ha cukrot adunk hozzá, ne ijedjünk meg, elolvadva meghígítja. Majd ha kihűl, ismét besűrűsödik. A hagyományos üstben kevert lekvár akár lekötés nélkül is eláll, én azért a dzsemekhez hasonlóan, kiforrázott üvegekbe, forrón töltöm bele, és száraz dunsztban hagyom kihűlni, biztos, ami biztos. A sokak által ismert sütős módszerrel ellentétben így akár 15 kg gyümölcsöt is megfőzhetünk egyszerre. Én egyszer telepakoltam a 20 literes lekvárfőző fazekat, aztán amikor összeesett, és ismét volt benne hely, a kimaradt 4-5 kilónyit még utána dobtam. Lehet, hogy a rekordok közé is bevettek volna: 40 órán át izzadt a tűzhelyen