Én azt hittem, hogy tudom, de most már tudom, hogy tévedtem. A Nagycsarnokban a bejárat melletti sorbaállós sajtosnál jártam. Egyebek mellett láttam egy friss sajtot, sárga kockákkal, amire gyömbéres sajtot írtak ki.
Ilyet ugyan még nem ettem, de ha sajt és gyömbér van benne, rossz nem lehet, hoztam is belőle egy darabot.
Többen írtak már a fényképezés rejtelmeiről, arról, miképp próbáljunk meg a profik nyomába szegődni, ezt – azt ellesve tőlük.
Az egyöntetű ajánlás ellenére, úgy alakul az életem, hogy szinte kizárt természetes fényben fényképeznem. Valahogy mindig aludni ment már a nap, mire a fényképezéshez jutok. A mesterséges fény viszont nehéz ügy, a vaku pedig végképp. Gondoltam, hogy függetleníteni kéne magam a környezettől, megteremtve a magam pici stúdióját. Ilyenkor kézenfekvő megoldás a lightbox – nem tudom van-e jó magyar elnevezése – vagyis az a fehér oldalú sátorféle, amin át bevilágítva nagyon szép diffúz fényeket lehet elérni. A neten körülnézve számtalan megoldást találni barkácsolásra, de kész termékként is. Utóbbiak ára a marék pénztől a csillagos égig terjed. Egy hosszú este keresgélése után találtam elfogadható áron, és mivel Valaki másnak is kellett, a szállítási költséget is elosztottuk. Így néz ki összehajtva.
50 x 50 cm és talán 3 cm vastag. Benne van maga a sátor és négyféle színű, bogánccsal rögzíthető háttér. Fogtam két öreg íróasztali lámpát, amit az asztal szélére lehet rögzíteni, belecsavartam egy – egy nagyobbacska kompakt fénycsövet és közéjük állítottam a dobozt. Ilyen lett a „műterem”. (tovább…)
Elkészült a próba adag. A legnagyobb tanulsága rögtön az elejére: a csokibevonat nem vakolat (ami eltakarja a trehányul rakott falat). Ha a belseje „rusztikusra” sikerült, az a csokitól se fog kisimulni. Ettől eltekintve szerénytelenül tökéletesnek is mondhatnám.
Az ötletet Angéla arisztokratikusra vett nevű tekercsei adták, de tudtam rögtön, hogy más formát fogok adni neki. Először egy Kókusz Rudira gondoltam, de aztán átváltottam a kókuszos szaloncukorra. Ahogy a próba adagot elnézem, a végén golyó forma bonbon lesz belőle, gömböt formázni mégis csak egyszerűbb, mint ilyen hosszúkás valamit.
Nagyapáink idején még sokkal általánosabb szokás volt, egy kiadós étkezés után egy kis kupica gyomorkeserűt lehajtani. A számtalan gyógylikőr közül mára a kerek üveges jószerével egyeduralkodó maradt.
Valamikor sok házi recept is közkézen forgott, amik a különféle emésztést segítő, epehajtó hatású gyógyfüveket használták, esetleg néhány másikkal élvezhetővé téve az ízét. A receptben szereplő gyógy- és fűszernövények mindegyike beszerezhető, hozzáértők sokukat maguk gyűjthetik is, nem lehet akadálya annak, hogy kipróbáljuk. Nagyjából egy hét alatt elkészül, akár még az év végi kajacsúcsot is segíthet átvészelni.
Én is megkaptam. No, nem a régi vagy újabb influenzát, hanem a kedves meglepetést Edithtől.
Nagyon köszönőm a figyelmességet, bár azt hiszem nagyon messze vagyok a sztárságtól, amit nem is bánok igazán.
Edith nem is tudja, hogy két meglepetést is szerzett. Idézett ugyanis egy mondást, aminek egy változatát Nagyapám emlegette időnként. Ő arra biztatta kis unokáját valamikor régen, hogy „ha adnak fogadd el, ha ütnek szaladj el”. 🙂
Edithnek csak azért nem küldöm vissza, mert ajándékot nem illik. Szeretettel adom tovább azoknak, akik oldalán az átlagosnál többször megfordulok. Nem merem azt írni, hogy Ők sztárok, mert elnézve néhány önjelölt sztárt, a kifejezés lassan szitokszónak számít.
Khm, így leírva impozáns lista. Lehet, hogy nem kevés időt töltök a gép előtt?
Viki felhívásának nem tudtam ellenállni, hiszen évek óta saját készítésű, többnyire ehető ajándékokkal látjuk el a nagy családot. Közel harminc ember személyre szóló megajándékozását nem lehet győzni találékonysággal sem. Persze a közvetlen közeliek és a kiemeltek (keresztgyerekek) azért kapnak saját ajándékot is a családin kívül.
Bizonyos dolgokban – ezek alkotják a kisebbséget – bírok pedáns lenni, így 2002 óta megvannak a gépemben a karácsonyi ajándéklisták, és a csomagok tartalma is. Érdekes volt előbányászni áttanulmányozni, hogy mi mindent találtunk ki a kötelező kenőmájastól a bonbonokon, kenyéren és fürdősón át a saját készítésű szappanig, ami egyszer megérdemel egy külön bejegyzést mert igen jó játék .
Nagyon látványosak ezek a kétszínű karikák, pedig nem boszorkányság megcsinálni őket, apró praclik is szívesen segítenek a karikázásban. Fehér cérna hurokkal karácsonyfadísznek is felakaszthatók, a gyereknép örömmel fogja lelegelni. Akár egy héttel előbb is elkészíthető, nem szárad ki, ropogósan omlós marad.
A sárga tészta:
75 g vaj
75 g porcukor
175 g liszt
2 tojás sárgája
2 tk sütőpor
2 ek tej
bőkezűen vanília (fél üveg vanília aroma)
csipet só
A barna tészta:
75 g vaj
100 g porcukor
175 g liszt
2 tojás fehérje
2 tk sütőpor
25 g sötét kakaópor
1 tk fahéj
csipet só
Doktor úr, olyan bizonytalan vagyok! Vagy mégse?
Ez a rossz vicc jutott az eszembe, hogy egyáltalán le merjek-e írni egy ilyet. Hiszen ez nem is recept, és annyira egyszerű, annyira triviális, hogy még a végén Valaki megsértődik tőle, lenézésnek veszi.
Azért győzött a megírjam, a nem fölött, mert annyira finom, illatos, és egy bögre tejeskávé ezzel édesítve javítja a reggel túlélésének esélyét. Szerintem az egyik legérdekesebb egy ízesítetlen zöld tea fanyarsága fölött megérezni a vanília édeskés illatát.
Tegnap a macskás bejegyzéshez kaptam egy hozzászólást, amiből az derült ki, hogy Wise Lady egy véleményen van Lukréciával: kellemes nálam. Hogy feltűzné a farkincáját a büszkeségtől, ha olvasná milyen bölcs társaságba került!
Köszönöm a figyelmességet, igyekszem továbbra is megfelelni a kihívásnak, hogy az a napi többszáz olvasó kellemesen érezhesse magát nálam. Én is ezért szeretek ellátogatni sokak oldalára, közülük most csak néhányat emelnék ki:
Aliz – aki csak blogíróként újonc, de akitől sokat lehet tanulni.
Baba – aki mostanában konyhakerülő lett, vagy csak blogkerülő?
Csokiparány – akinek drukkolok.
Duende – akinél nem csak a receptek okán érezheti jól magát az olvasó.
Edith – akinek konyhai kalandjaira érdemes odafigyelni.
Maimoni – akiből kedélyes természetesség árad.
Szepyke – akinél napi olvasó vagyok.
Toma – akinek a konyhája emlékeztet régi önmagamra.
Ez ám az önelintéző ügy, dolgozni se kellett vele, önmagát helyezte irattárba.
Értesítés az új receptekről 
Kövessen twitteren 
info kukac jokaja.hu