Húsvét ünnepének nincs annyira jellemző süteménye, mint Karácsonynak a bejgli. Talán a kalács az ami ehhez az ünnephez kapcsolódik, de az nem tartozik egyértelműen a desszert kategóriába.
Ez a finomság viszont vitán felül oda sorolandó, méghozzá a nagyon finomak közé. Ha sikerül egy kicsit ellopni a locsolóknak bekevert tojáslikőrből érdemes nekilátnunk, az eredmény általános sikerre számíthat.
Csalódást kell okozzak, ebből csak a kép az enyém, meg az, hogy megkínáltak vele.
A krémest a „falunk” patinásabbik – de nem a menőbb – cukrásza készítette, onnan hozta valaki.
A bécsi néven árult krémes nem sárga krémmel töltött, hanem vaníliás habbal, és itt kezdődnek a gondok.
Minap vettem egy kis zacskó aszalt vörösáfonyát azzal, hogy valami kekszet fogok sütni vele. Keresgéltem receptet hozzá, és rátaláltam a számomra ideális összeállításra. Flat-Cat kekszében még mák is van, ami azonnal el is döntötte a melyiket szeressem kérdést.
Épp csak egy kicsit igazítottam a recepten, a saját ízlésemhez. A végeredmény fantasztikus narancsos illatú, ropogós, finomság, mákkal és savanykás áfonya darabokkal.
A mák és a megy régi, jó barátok, ebben a receptben is remekül kiegészítik egymást.
Roppant egyszerű az elkészítése, mint minden kevert süteményé. Annyi a tészta különlegessége, hogy semennyi liszt se kell bele.
A fagyasztott meggy kiolvasztását nem számítva 20 perc alatt a tepsibe kerül, és mehet a sütőbe.
Arról nincs hír, hogy Micimackó – aki mint minden medve, szereti a mézet – hogy viszonyul a marcipánhoz. Van annyira jófej mackó, hogy feltételezhessük Róla, nem utasítaná vissza, így aztán a kettő együtt biztos a kedvencévé válna.
A recept olyan egyszerű, hogy szinte kár leírni, gyakorlottabbak már a címe alapján el tudják készíteni. Különösebben meg se fogunk izzadni a nagy munkában, öt perc alatt mosogatással együtt is megvan.
Van Dédnagyanyám feljegyzései között egy recept, aminek nemes egyszerűséggel, jó sütemény a neve. Egyszerű, takarékos recept, de remek édes rágcsálnivaló, akár nagyobb társaság ellátására is.
Még Karácsony táján kellett valami száraz aprósütemény, amit előre meg lehetett csinálni, bírt több mint száz kilométer utaztatást és mégis csak méltó egy ünnephez. Ekkor született ez a sütemény, ami a régi recept folytatása, kiegészítése.
50 dkg liszt
20 dkg zsír
20 dkg cukor
1 cs sütőpor
1 tojás sárgája
1 egész tojás
fahéj
szegfűszeg
Gyúrjunk a hozzávalókból közepesen kemény tésztát. Ha ragadna, gyúrjunk hozzá még egy kis lisztet, ha töredezik, pár kanál tejfölt. Lisztezett deszkán nyújtsuk 3 mm vékonyra.
Eddig a régi recept.
Ebből a tésztából most csillagokat szúrtunk ki és 180 fokos sütőben 10 – 12 perc alatt megsütöttük. Amikor kihűlt, megkentük feketeribizli zselével és kettesével összeragasztva pihenni tettük egy napra. Ez alatt a tészta magába szívta a zseléből a nedvesség egy részét, és már nem akartak széjjel csúszkálni a csillagok. Olvasztott csokoládét kanalaztunk a tetejére és vágott, zöld pisztáciával ill. dió darabkákkal díszítettük. Nem mondom, hogy átlag hétvégi sütés esetén van az embernek energiája ennyit foglalkozni vele, de egyszer – egyszer belefér.
Kókuszimádóknak kötelező. Igazi nedves, ragacsos közepű apróság, intenzíven kókuszos, és még hamar meg is van.
Kicsit laposra sikeredtek, nem kellett volna ilyen kekszformára lapítanom. Szerencsére még így is szaftos maradt, a feltámasztott darab még meg is görbült, mire lefényképeztem.
Ha tudunk válogatni – nekem az Ázsiában sikerült – vegyünk nagyszemű kókuszreszeléket, nagyon feldobja, ha ráharaphatunk a kis forgácsokra. A kókusztej nem volt az eredeti receptben, megmaradt valami másból, és egy hirtelen ötlettel beleborítottam. Még kókuszosabb lett tőle, bele is írtam a receptbe.
Volt, amikor a lét határozta meg a tudatot, aztán ahogy ez kiment a divatból, csupán olyan profán dolgok maradtak, mint a hűtő határozza meg a sütést.
Kellett már valami rágcsálni való a család egereinek, és a hűtő feltúrásakor előkerült egy adag juhtúró. Stanglit, pogácsát most nem akartam, valami zabpelyhesre állt rá a fantáziám. Csináltam már zabpelyhes, sós puszedlit, ami bátorságot adott a kísérletezéshez, így született ez az apróság
Reggeli blogszemlém során Notburgánál találkoztam egy ismerős recepttel.
Gyerekkoromban gyakran készült Nagyanyám konyháján, ha az unokákat várta egy kis kényeztetésre. Szerettük ezt a szaftos, tálkából kanalazható finomságot. A nevét ugyan nem értettük, hiszen gyerekként kit érdekel, hogy szép-e az édesség, akár alulról, akár másfelől szemlélve?
Később megörököltem a szakácskönyvét, amiben még Maminak, az én Dédnagyanyámnak az írásával szerepel ez a recept. A családban használatos neve mellé odabiggyesztette a Hofmehlspeis, vagyis udvari sütemény nevet is.
Amíg friss gyümölcshöz jutunk, használjuk a nagy téli klasszikust, az almát. Az ilyen süteményekbe remekül használhatjuk a kissé fonnyadt, de nem rothadt darabokat, kimondottan előnyös, ha nem túl szaftos a gyümölcs.
Nagyon finom, csupa krém és alma, habbal a tetején, igazi fahéjas, téli illattal.
Értesítés az új receptekről 
Kövessen twitteren 
info kukac jokaja.hu