Jó kaja

Ünnepnapra virradtunk, amihez immár elválaszthatatlanul hozzákapcsolódott a kenyér is. Mi mást is tehettem volna ide egy gasztroblogon én is, mint egy veknit. Az ilyenkor közhelyes attribútumait azért lehagytam.

Már a gasztrobloggerek között is akadnak, akiknek nem csak emlékük nem lehet róla, de még csak nem is éltek abban a korszakban.

Elgondolkodtam, hogy az egész fiatalok, tudják-e hogy lett a nap egyik szimbóluma a kenyér?

Régi tradíció volt ezen a napon államalapító királyunkra, a később szentté avatott Istvánra emlékezni. Történelmi jelentősége aligha vitatható el, nem csoda, ha nem kellett különös egyházi biztatás az ünnepléséhez, az egyszerű emberek is magukénak érezték, tisztelték.

Jött aztán egy korszak, amikor az is beletartozott a múlt végképp való eltörlésébe, hogy az egyházi ünnepeket háttérbe szorították. Volt ami nem ment, ott a tartalmát próbálták meg elfedni valamilyen új tartalommal. Így maradt Karácsonyból a szeretet ünnepe, Szent István napjából pedig az új kenyéré.

Alaposan át volt ez gondolva. Létező ünnepnap volt minden egyházban az aratási hálaünnep. Természetes volt a legnagyobb munka után egy napra megállni, számvetést készíteni és köszönetet mondani. Ezt remekül lehetett államosítani. Nem lévén olyan rögzített napja, mint pl. Karácsonynak, általában augusztus végétől szeptember közepéig tartották, településenként, templomonként máskor.

Mára kétarcúvá vált az ünnepnap. Megmaradt az aratás sikerét megtestesítő kenyér, de ismét visszakapta ünnepnapját Szent István is. Rendjén is van ez így. Az aratás, a mindennapi kenyerünk mindenki ügye, mindannyiunkat érint mit, mennyiért fogunk enni a következő évben. Legyen ez a nap emlékeztető azoknak is, akik nem a templomban emlékeznek. Ugyanúgy, ahogy azok is tisztelettel ünnepelhetik régvolt királyunkat, akik nem a szentsége miatt néznek fel Rá.